CSEPEL TÖRTÉNETE

A Csepel-sziget földjének nagy része a jégkorszak után a Duna árterülete lett. A csepeli homok alkotó része ma is egyezik a dunai homokéval. Már a geológiai jelenkorban (holocén, kb. 10.000 évvel ezelőtt kezdődött) alakult ki a Csepel-sziget. Leszámítva a mai Csepel területének délkeleti részét, lényegében az egész sziget a Duna jelenkori árteréből alakult. (A folyam medrét mélyítette, és így kiemelkedett az ártéri terasz.)

Csepelt közvetlenül a honfoglalás után, még az államalapítás előtt elfoglalták a magyarok. Ezt ásatási leletek is igazolják, de írásos bizonyítékaink is vannak. Szinte közvetlenül a VIII-IX. század fordulóján bekövetkezett honfoglalás után Árpád vezér megszállt a Csepel-szigeten, ahogy ezt egy, a XII. század végén élt, ismeretlen nevű krónikaíró (akit ezért Anonymusnak, névtelennek nevezünk) megírta. Sőt, szerinte ez a sziget volt –legalábbis egy ideig– a magyar törzsszövetség élén álló fejedelem székhelye. Ma már persze ennek a történetnek az igazságát nem tudjuk igazolni, hiszen Anonymus maga is háromszáz évvel az események után élt. Annyit azonban elismerhetünk, hogy mivel a sziget a későbbi királyok –Árpád leszármazottainak– birtokában volt, időnként megszálltak itt. A kerület 1950. január 1-je óta tartozik a fővároshoz. Korábban város, előtte az ország legnépesebb faluja volt. Már a honfoglalás korában ismert település. Az első okleveles emlék 1138. szeptember 3-án keletkezett, mely Csepelt jobbágyközségként említi. Az évszázadok során a történelmi viharok elől elmenekült a lakosság. A falu újra telepítésére 1712-ben került sor. Az 1838-as tavaszi jeges ár elpusztította Csepelt. Újjáépítéskor magasabb fekvésű területet –a mai Ady Endre, Kiss János altábornagy, Karácsony Sándor és Láng Kálmán utcával határolt részt– jelölték ki. Ekkortól már jelentősen befolyásolta a község életét a közeli, erőteljesen fejlődő Buda és Pest, majd az egyesült főváros.
Csepel életében, fejlődésében meghatározó történelmi esemény volt, hogy a Weiss testvérek 1892-től beindították töltényfelújító és töltényszétszerelő műhelyüket, amely alapja lett a későbbi gyáróriásnak, a Csepel Műveknek. További jelentős állomása a fejlődésnek, az 1912-ben megindult HÉV-közlekedés. Nemcsak Csepel, az ország is jelentősen gyarapodott a Csepeli Nemzeti és Szabadkikötő 1928-as átadásával. A kikötő a Duna-tengerhajózás központja lett. Az 1950-es fővároshoz csatolás következménye a jelentős népességbeáramlás, az óriási építkezések elindulása, a növekvő létszámú lakosságnak kenyeret adó ipartelepítés volt. A korábbi, nemzetiségi (sváb) lakosság létszámát sokszorosan felülmúlták a vidékről betelepülők. Erőteljes ütemben épültek az elmúlt évtizedek korstílusát hűen tükröző lakótelepek, közintézmények.

Ma a főváros XXI. kerülete, ha nem is drámaian, de sokat veszített a korábbi kiemelt ipari- munkáskerületi státuszából. Az őslakosság leszármazottai és a már meggyökerezett betelepülők, civil társadalmi szervezetek, polgári körök létrehozásával igyekeznek a legszélesebb körben meghonosítani a modern polgári gondolkodást, magatartás– és munkakultúrát. Ehhez a demokratikus keretek között megválasztott kerületi önkormányzat testülete, a közintézmények, a kerület gyarapodó, értelmiségi lakói jelentősen hozzájárulnak nemcsak anyagi vonatkozásban, de személyes példamutatásokkal is.

Nagyobb lakótelepek

• Belváros
• Ady Endre utcai lakótelep,
• Csillagtelep
• Királymajori lakótelep
• Vízmű lakótelep
• Árpád utcai lakótelep

A kerület részei:

A XIX. század végétől a kerület központja, azonban ebből az időből már csak a templom áll a főtéren. A régi házakat lebontották, a központot a lakótelepi házak uralják. Itt található az üzletek többsége, a nagyáruház, a piac, a polgármesteri hivatal, a posta, a rendőrség, a Csepel Galéria és Helytörténeti Gyűjtemény, a Jedlik Ányos Gimnázium: tehát azok az intézmények és szolgáltató egységek, amelyek a központ jellegét biztosítják.

A Belváros és a Kis-Dunaág közötti részen fekszik. Itt találjuk a Duna kerületben lévő parthosszának az egyharmadát. Az I. világháború után parcellázták közalkalmazottak, tisztviselők és az akkori munkáselit számára, többségében családiházas beépítésű, de egy 520 lakásos lakótelep is található itt. Ebben a városrészben van a kerület több középiskolája.

A városközponttól északra elhelyezkedő terület a Szabadkikötő úttól, a Dunáig húzódik.

A Gubacsi hídtól nyugatra lévő városrész a valamikori zsellérföldek helyén található. A XIX. sz. végén a város először erre terjeszkedett. 1912-től itt vezetett keresztül az (azóta megszűnt) BHÉV vonala, s épült ki a forgalmas főútvonal a főváros felé. Itt található a Csepeli Papírgyár.

Weiss Manfréd (1857-1922 jómódú családban született, kereskedelmi akadémiát végzett, majd gyarmatáru nagykereskedésben töltötte inaséveit. Nem sokkal később bátyjával, Weiss Bertholddal (1845-1915) vállalkozásba kezdtek. Először a VII. kerületi Lövölde téren rendezték be Weiss Berthold és Manfréd Első Magyar Conserv Gyár néven üzemüket. Nem sokkal később a Ferencvárosba költöztették gyorsan fejlődő cégüket. Fő megrendelőjük az Osztrák-Magyar Monarchia hadserege, akiknek nemsokára gyalogsági lőszereket is szállítanak. Egy robbanásos baleset következtében azonban a veszélyes lőszergyártást a városon kívülre kellett helyezni. 1892-ben a Csepel faluja mellett fekvő és a hajózható Duna melletti János-legelőre esik a választásuk. Hamarosan megkezdődik a tölténygyártás az új üzem favázas épületeikben, kb. 30-40 férfi és 100-110 nő foglalkoztatásával. Kiváló kapcsolatokat ápolnak, s a háború kitöréséig elérik az adómentességet. A Monarchia hadereje Mannlicher-puskatöltényekre tart igényt, így a vállalat újabb területekkel bővíti üzemét. Megindult a hengerelés, fémöntés, legfőképp a rézfeldolgozás. Berthold a Szabadelvű Párt soraiban országgyűlési képviselő lett, így kilépett a vállalkozásból. Innentől testvére egyedül vezette tovább a céget. I. Ferenc József magyar nemességet adományozott Weiss Manfrédnak „csepeli” előnévvel. Később bárói rangot kapott.
Weiss Manfréd számos licencet vásárolt, újításokat eszközölt és szabadalmakat jegyeztetett be Európa több országában is. Egyik korai sikerterméke a tábori mozgókonyha. A vállalat jelentős export tevékenységet is folytatott. A japán-orosz háborúban például mindkét fél használt WM-ben készült lőszert. Weiss Manfréd egyetlen olyan megrendelést sem utasított vissza, amelynek legyártására módja nyílt, így készültek mezőgazdasági eszközök, háztartási edények, vagy éppen vaskályhák is. A gyár mellett Csepel is rohamos átalakuláson ment keresztül. A csepeli báró több száz lakást építtetett, a munkások gyerekei számára óvodát létesített, kaszinót hozott létre, számos jótékonysági egyletet támogatott anyagilag. Szakembereit megbecsülte és az átlagnál magasabb bérezéssel illette. Igaz, az elvárt követelmény is magasabb volt az átlagnál. Csepel szociális intézményei kiépültek, tanoda létesült. Az első világháború idejére a csepeli cég az ország egyik legnagyobb hadiipari létesítményévé nőtte ki magát. Ekkorra már tüzérségi lőszert is gyártottak. A háború idejére elmondható, hogy az utánpótlás szükségletet a hazai ipar fedezni tudta.
Az első világháborút követően rövid időre kommunista-szociáldemokrata kormány veszi át a hatalmat és többek között államosítják a csepeli gyárat is 1919-ben. Weiss Manfréd öngyilkosságot kísérel meg, de életét a gyors orvosi beavatkozás megmenti. Még az évben román csapatok szállják meg Csepelt, s a gyár nyersanyagait és berendezéseit vonatokra rakják és Romániába szállítják. Az öreg gyártulajdonos ősszel visszatér a kirabolt üzembe és elkezdi újjáépíteni. 1920-ban aláírják a Trianoni békediktátumot, melynek értelmében a megcsonkított ország háborús jóvátétel fizetésére köteles, és korlátozzák hadseregét és hadianyag gyártását. A WM ezért a két világháború között főleg háztartási eszközöket gyárt, de rejtett kapacitásait tekintve képes napok alatt újra hadiüzemmé alakulni. Weiss Manfréd 1922-ben bekövetkezett halála után a gyárat fiai és egyik veje vezetik tovább. Az évtized vége felé indult meg a repülőgépmotor–, kerékpár–, varrógép– és traktorgyártás is. Kétütemű autómotorokat is kikísérleteztek, de a gyártás nem valósult meg.
Az új gyártási ágak beindításáshoz több külföldi licencet szereztek be, a repülőgépgyártáshoz a Gnome-Rhône, a Heinkel, a Fokker és a Caproni, a kerékpárgyártáshoz a Puch, a varrógépekhez a Pfaff licenceit. Az értékesítésre kiterjedt hálózatot hoztak létre. A Weiss-műveknek még bérelt tengerjáró szállítóhajója is volt. Az 1930-as évek közepén a gyár már 15 ezer embert alkalmazott. A második világháború idején a WM harckocsikat és terepjárókat is előállított, valamint Me 210 típusú repülőgépekhez is készítettek motorokat. A bombázások idején a gyár is és Csepel is hatalmas károkat szenvedett.
1944-ben a németek átvették a gyárat, a tulajdonosokat pedig kitelepítették Svájcba, illetve Portugáliába. Nem sokkal később megkezdődött a hazai repülőgépgyárak kitelepítése Ausztriába és Dél-Németországba a dolgozókkal együtt. Ami itt maradt, az lényegében a szovjet csapatoké lett. A gépek pótlása nagy nehézségeket okozott. 1947-ben a gyár termelésének 90 százaléka háborús jóvátétel volt. 1946 végén, vagy 1948-ban államosították WM Acél- és Fémművek Nemzeti Vállalat néven. 1950-től az üzem neve Rákosi Mátyás Vas- és Fémművek volt, majd 1956-tól Csepel Vas- és Fémművek. Az 1970-es évektől a termelés csaknem fele nyugati export volt.